ⱷ first chapter ⱷ

ⱷ Haley Ramm ⱷ

Napjainkban 

csütörtök 

Sok ember él a világon, és mindegyiknek van valamilyen, sajátos véleménye a depresszióról. Vannak olyanok, akik elítélik ezt a betegséget, és vele együtt azokat az embereket is, akik beleesnek. Azonban vannak olyanok is, és közéjük tartozom én is, akik átélik, vagy esetleg átélték, és egyáltalán nem úgy gondolnak rá, mint egy visszataszító betegség, hanem mint egy életforma – amibe könnyű beleesni, de nehéz kikászálódni belőle.

Sok ember él a világon, és mindegyiknek van valamilyen, elképzelt illúziója arról a fogalomról, hogy példakép.  Akik valamilyen sportot űznek, azoknak egyértelműen a sportja legsikeresebb embere a példaképe. Akik festenek, azoknak a kedvenc festőjük a példaképük. Nekünk, depressziósaknak azonban azok a  példaképeink, akik sikeresen túlélték, és kikeveredtek a betegségből. Furcsa felvállalni, hogy depressziós vagy, de nem vagyok büszke rá, hogy nem Haley-nek neveznek, hanem Depressziós Haley-nek, legalábbis a csoport, ahová minden csütörtökön járok, hogy közösen sodorjuk ki egymást a depresszió mély sodrából.

Ma ismét csütörtök van. Újra kezelésre kell mennem, és bár nem szívesen járok – kinek hazudok, igazából ki nem állhatom az egészet –, a szüleimnek megígértem, hogy rendszeresen fogok elmenni, és kúráltatni magam. Naivak, tényleg hisznek a gyógyulásomban. Az egyetlen ember, akivel ez nem így van, az az orvosom. A szüleim úgy szeretnék, ha a doktor csak velem foglalkozna, hiszen már évek óta járok, és még mindig nem látják rajtam a változást. Még mindig ugyan úgy aggódnak értem, mint mikor először látták rajtam a depresszió jeleit, igaz, ezt próbálják álcázni, de – köszönhetően a vékony falaknak – hallottam a rólam szóló beszélgetéseiket, ahol azt vesézték ki, hogy mennyire nem javulok. Erre azonban nélkülük is rájöttem volna.

Leállítom a telefonomon az ébresztőt, ami hangosan zenél mellettem. Pislogva nyitom látásra szemeimet, de azonnal meg is bánom – anya vigyorgó arcába ütközöm, ahogy ül mellettem, hátán a Nap sugarai játszanak, teste vonalát narancssárgán körberajzolva. Végigsimít a hajamon, és közben mosolyog, biztatóan, de mégis máshogy, mint szokott. Az orvos azt mondta, hogy sokat kell velem beszélni, és mosolyogni rám, azonban nem hiszem, hogy ezt arra értette, hogy reggel 8-kor üljön az ágyam mellett.

-Nem zavart az ébresztő? – kérdezem rekedtes hangon, fejem túl nehéznek tűnik, hogy felemeljem, és még mindig érzem, hogy álmos vagyok. Sokak szerint a hosszú alvás a depresszió egyik jele, de ha ez igaz lenne, nem kelnék fel mindig korán, mikor hajnalban sikerül csak elaludnom. – Elég hangosan szólt.

-Beszélnünk kell, Haley – szól komolyan.

Sóhajtok. – Megint a depresszióról? Anya, kezd unalmas lenni! Kezelésre járok, senkinek sem szokott rá egy napra elmúlni…

-Majdnem 2 éve jársz már kezelésre! – kicsit bosszúsan szólal fel, ujjai egy pillanatra megállnak a hajamban, mielőtt tovább simítaná őket. – És még semmi eredmény. Ez így nem állapot!

Anya túl naiv, ha a betegségemről van szó. Azt hiszi, ezzel olyan könnyű együtt élni, hogy ebből olyan könnyen ki lehet hátrálni – úgy tesz, mintha nem tudná, hogy már több száz ember halt meg depresszió miatt. Tudom, hogy szeretnek engem, és nem akarják, hogy én legyek a következő áldozata. De nem értik meg, hogy nem olyan könnyű kikeveredni belőle.

-Reggelinél megbeszéljük, rendben? – motyogom, a fejemet a párnába fúrom, talán akkor eltűnök innen, és újra egészséges leszek.

Tudom, hogy tiltakozna, de most mégsem teszi. Utolsót végigsimít összekócolt hajamon, és várom, hogy egy puszit hintsen rá, azonban ez nem történik meg. Csak csendben feláll, és kisétál. Ennek általában örülök. Most viszont nyugtalanít.

ⱷ

Nehezen veszem rá magam, hogy felkeljek, és lesétáljak reggelizni. Amíg az ágyamban feküdtem, egészen idáig, azon gondolkoztam, mi lehet az a nagyon fontos dolog, amiről anyáék beszélni akarnak velem. Biztosan köze van a depressziómhoz – gondolkodom magamban, amíg magamra kapok egy térdig érő nadrágot, és egy pólót.

Tényleg fogalmam sincs, miről lehet szó, kezelésekre is rendszeresen eljárok, és a gyógyszereket is szedem, amiket az orvos felírt. Ezeket csodaszereknek hívja, reménykedve írta fel, talán utolsó szál volt, amibe kapaszkodott, hátha ezekkel ki tud engem gyógyítani. Még mindig várom a csodát.

Elcsoszogok az étkezőbe, ahol anya szorgoskodik, hogy szalonnát tegyen az asztalra. Kihúzom a széket a fiatalabb testvérem, Steve mellett, azonban mintha ő is furcsa lenne ma reggel – máskor mindig belekapaszkodik vékony lábaimba, mikor meglát a folyosó végéről, most azonban kedvetlenül harap bele a pirítósába. Anyára pillantok, hátha tudja, mi baja van, ő erre csak egy fejrázással felel. Mi történhetett?

-Minden oké? – felesleges megkérdeznem, mivel tisztában vagyok vele, hogy semmi sincs rendben.

Elveszek egy szalonnadarabot, és a tányéromra teszem. Időközben apa is leér, ami meglep – általában nem szokott velünk reggelizni, ő annak a híve, hogy rohanás közben betér egy gyorsétterembe, ahol rendel egy hamburgert, vagy más, zsírral teli ételt, és rohan dolgozni. Tényleg nagy baj lehet, ha apa is itthon marad reggel – gondolkodok magamban, miközben tojást is pakolok a szalonna mellé.

Anya is megérkezik közénk, az utolsó adag tojást hozva. Mindenki feszült, így én is leszek.

-Mondjátok már el! – ledobom a villámat a tányérra, éles hangja még sokáig a feszült légkörben marad. Körbenézek mindenkin, próbálom felvenni velük a szemkontaktust, de a tányérjukat nézik, és egykedvűen túrják a reggelit.

-A betegségemről van szó? – egyre türelmetlenebb vagyok, idegesít, hogy rajtam kívül mindenki tudja, amit én nem. – Vagy arról hogy nem javulok?

Erre a mondatomra a szüleim felkapják a fejüket, Stevenek érdekesebb a pirítósa. Azonnal meg is bánom, hogy kimondtam, véletlen kicsúszott a számon. Nem szabadott volna, hogy megtudják, hogy én tudom. De mégis mióta ezt hallottam, ahogy anya mondta apának, egyszerűen egész végig ezen kattogok. Most az idő, hogy megbeszéljük, ami a 2 éves kezelésem alatt kimaradt.

-Haley! – szól rám anya feszülten, majd lopva apára pillant. Talán tőle vár segítséget, hogy erre mit feleljen, de most én akarok irányítani, mielőtt még egy hazugságot hallanék. – Nem erről van szó.

-Hát persze hogy nem! – kínosan nevetek fel, és újra felkapom a villámat. Kezem remeg – az idegtől –, ezért nem vagyok képes egy szalonnadarabot sem felkapni. – Miért titkoltátok el előlem? Mi az oka, hogy ezt én nem tudhatom?

-Annyira szeretsz kezelésekre járni… – apa szólal fel, de annyira gyenge a kifogása, hogy nevetnem kell.

Mosolyogva sóhajtok. – Igazatok van, végül is tényleg nem az én életemről van szó.

Anya felkel az asztaltól. – Ne gúnyolódj velünk, Haley. Akkor akartuk elmondani, mikor ezt már az orvosod is közli velünk. Ez csak a mi meglátásunk volt, ez nem biztos.

-Ja, szerintem sem. – motyogom, és a reggelim felé fordulok. Nem a szalonna tehet róla, de a gyomrom kifordul magából, és nem vagyok képes egy falatot sem enni. – Akkor végre azt mondjátok el, hogy mi volt az a fontos dolog, amiért anya már olyan korán ott ült mellettem és simogatta a hajam!

Apa csak hosszú csend után felel.

-Haley, biztosan te is tudod, hogy a betegséged komolyabb, mint mi azt elsőre gondoltuk.

Úgy érzem, hánynom kell, pedig még semmit sem ettem. A légkör nyomasztó, a szagok nehezek, összeroppanok.

-Először azt gondoltuk, hogy ha párszor elmész egy ilyen kezelésre, kigyógyítják belőled ezt a… betegséget. Az orvos bizakodó volt, de azt mondta, hogy még sohasem kezelt ilyen hosszú ideig egy beteget.

-A lényeget.

-Az orvos letett rólad, Haley – anya hangja együtt érzővé fordul, és visszajön az asztalhoz. – Azt mondta, nem tud veled mit kezdeni. Mindent bevetett, gyógyszert, duplán sokat beszélgetett veled, de azt mondta semmi eredmény.

Mosolyogok. – Szóval kezelhetetlen vagyok.

-Nem vagy kezelhetetlen. Csak kicsit nehezebb eset. – válaszolja apa, és elindul, hogy a mosogatóba tegye az edényét. – Nem eszel reggelit?

A szalonna még mindig érintetlen állapotban fekszik a tányéromon, de nekem nincs gyomrom megenni.

-Nem vagyok éhes. – felelem, és anyához fordulok. – És akkor most mi lesz? Hogy lesz tovább?

-Beszéltünk az orvossal tegnap, és javasolt neked egy utolsó lehetőséget. Van itt egy kórház, ahol alakítottak ki egy osztályt speciálisan a depressziós embereknek. Állítása szerint rengeteg embert gyógyított már ki.

A tudat, hogy egy kórházba dobnak a betegebb emberek közé, még jobban marni kezd, a gyomorom liftezik már. Ez gyakorlatilag egy elmegyógyintézet, nem? Csak kórháznak mondják, hogy ne ijedjek meg annyira.

-Értem. – válaszolom, és felkelek. – Indulnom kell kezelésre. Hogy elbúcsúzzam mindenkitől, mielőtt az elmegyógyintézetbe dobtok.

-Nem elmegyógyintézet! – kiabálja utánam anya, azonban én mintha meg sem hallanám, sietősen rángatom fel lábamra a bakancsomat, hogy minél előbb elmehessek. – Lehet az életed utolsó esélye, Haley!

Utolsó esély, ja, persze…

____________________

Hi Darlings!

Ez lett volna az első rész, sok minden nem történik benne, de azért remélem tetszett. Bizakodom hogy tetszik a történet, és nem hasonlít a Nyomás alatt című filmre, mert nem onnan vettem.

Have a nice day,

e x

ⱷ Írói előszó ⱷ

Sziasztok! Szeretném, ha ezt a történetet nem úgy olvasnátok, mint egy sablontörténet, mert nem lesz az. Aki látta a Nyomás alatt című filmet, őt lehet emlékeztetni fogja a sztorira, hiszen barátnőmnek rögtön, mihelyt elmondtam neki az alaptörténetet, az ugrott be. De szeretném tudatni az olvasókkal, hogy a történetet nem onnan koppintottam, a félreértések elkerülése végett. A csodálatos fejlécért pedig köszönet Vivian J. Walkernek, ismét lenyűgözőt alkottál!   
Ja, és még annyit, hogy prológus írásban elég béna vagyok, úgyhogy kérlek nézzétek el, hogy kicsit béna lett.

Köszönöm szépen, és jó olvasást!

_____________________

ⱷ Prológus ⱷ

1976 - Berlin 

A hűvös, októberi szél sietve süvíti végig a berlini utcákat, ezzel arra késztetve az utcán szorgoskodó embereket, hogy meleg téli kabátjukat előkapják szekrényük rejtett zugaiból. Az utca illata megtelik a frissen sült kürtöskalácsok illatával, így ha egy idetévedő megáll itt, a karácsonyi vásárok hangulata fogja hatalmába keríteni. Pedig még csak október van, az egyik legbolondosabb október. Mindenki csodálkozva pillant a szürkés, bal jósló felhők felé az égen, amik egyértelműen a tél jövetelét jelzik. Az emberek megállnak egy pillanatra, az utca szorgossága egy percre lassul, minden itt tartózkodó az eget nézi, és azon gondolkodik, hogy miért köszöntött be ilyen hamar a tél.

Október 11-e van. Aki teheti, kijön az utcára, vagy éppen otthon fekszik a melegséget adó kandalló előtt, kedvenc sorozatát nézve, vagy egy forró csokival a kezében olvassa az aznapi újságot. Hiszen mi mást is csinálhatna az ember ilyen hidegben? 
Azonban a város keleti részén, az emberektől, az utca zajától elzárva Berlin egy fontos eseménynek ad helyet. A Quinn család élete legnagyobb bizniszére készül, ami az egész család életét megváltoztathatja. A férfi büszkén öleli magához feleségét, ahogy azt nézik, hogy egyre több érdeklődő, kíváncsi ember téved oda, ahol pillanatokon belül használatba helyezik Berlin első kórházát, aminek egyik tagintézménye a depressziós emberek speciális kezelésére épül majd. 
A család nem is sejti, milyen események színhelyévé fog válni kórházuk..